Ács Zoltán gyűjteménye

Az öreg mackó prédikációja

M

int szenvedélyes régiséggyűjtő, minden régi dolog láttán felkapom a fejem. Így történt ez néhány éve is, amikor egy helyi lomtalanítás kapcsán az egyik kupac tetején megpillantottam egy kopottas, piszkos nylonban egy öreg mackót. Letámasztottam kerékpáromat és kihúztam őt a piszkos zacskóból. Valójában sajnálatot éreztem iránta. Belegondoltam magamat az ő helyébe az élet nagy színpadán. A kitaszítottság érzését juttatta eszembe. Valamikor talán ő is jobb sorsot érdemelt. Talán egy régi szentestén a karácsonyfa alatt egy kisgyermeknek szánt meglepetés volt. Nagy csillogó üvegszemekkel, mosolygó arccal várta a végső beteljesedést. Nagy kitárt karjaival talán várta, hogy valaki hazavigye. Ő is egy korszakot képviselt. Aztán felcsíptettem a kerékpár csomagtartójára, hazavittem és kitisztítottam. Üvegszemei még csillogóbbak lettek, mint annak idején, visszanyerte valóját. Mosolygásra hivatott, még ott a kupac tetején is mosolygott a piszkos zacskón keresztül. Azután visszacsöppentem a mi emberi valónkhoz.

Ha engem kiültetnek az élet szemétdombján - ez lehet megszégyenülés, munkahely elvesztése…- tudom-e sugározni Krisztust? Vagy fénytelen, mosolytalan arccal várom a beteljesedést? Ha kitartunk, az élet Ura magához ölel, mint hű tanítványát. A piszkos zacskó láttán beleképzeltem magam a mackó helyébe. Ha látna, el sem tudná belülről képzelni, hogy a piszkos zacskón túl is van remény. Ezzel így vagyunk mi testvérek is. Ne felejtsük el, hogy a borús ég fölött mindig süt a nap. Nekünk érezni kell, hogy az élet nagy szemétkupacából is van menekvés. 

Írta: Ács Zoltán