Zene

A kékszakállú és a hetedik ajtó

S

zeretni tiszta szívből, mindent feladva, a másikat teljes valójában elfogadva. Vajon az igaz szerelemhez minden ajtót ki kell nyitni? Vagy néhány ajtót jobb, ha csukva tartunk.

         Bartók Béla egyetlen operájában, a Kékszakállú herceg várában sokkal mélyrehatóbban dolgozza át a középkori mese történetét. Judit nem egy közönséges várba érkezik, hanem egyenesen a Kékszakállú lelkébe. Először mindent elfogad, amit a Kékszakállú mond neki, de aztán egyre kíváncsibb lesz. Nem elégszik meg azzal, hogy a sötétben tapogatózzék. Minden ajtót ki akar nyitni. Hiába kéri a Kékszakállú, hogy ne tegye, Judit hajthatatlan.

         Feltárul hát szépen sorban, hogyan kínzott másokat, hogyan harcolt az élet tengerében. Hosszú életében kincseket gyűjtött, kertet épített és gyönyörű birodalmat hozott létre.

         De a másokkal való harc közben valaki mindig segítette, kertjét öntözgette, birodalmát szépítgette.

         Bizony, az első öt ajtót ki szabad nyitni, a Kékszakállú megkönnyebbül, hogy megoszthatja a terheket. A hatodik ajtónál viszont Judit túl messzire ment. Meglátta a könnyek tavát. De neki még ez sem volt elég. Megállhatott volna,

16

elfogadva azt, hogy voltak, akik sírtak a Kékszakállú miatt.

         Feltárult hát a hetedik ajtó. Meglátta az asszonyokat, akik nem halott emlékek, hanem még mindig élnek. Judit azonnal csúnyábbnak, kevesebbnek érezte magát. Hiába mondta a Kékszakállú, hogy Judit volt a legszebb, nem hitt neki, többé nem maradhattak együtt.

         Az emberi lélek egy titokzatos vár. Minél tovább élünk, annál több „ajtót” építünk, tele titkokkal. A „kékszakáll” a főszereplő korát hivatott jelezni, hogy már nem barna a szakálla, hanem ősz. Neki már nem fényes, új kastélya van, mint Judit többi kérőjének, hanem sötét, titokzatos vára. Az emlékek, amelyeket életünkben gyűjtünk, nem halnak meg. Örökké elrejtőznek bennünk, és valahányszor kinyitjuk az ajtókat, mindig éppen ugyanolyan elevenek, mintha ebben a pillanatban élnénk meg. Persze ahhoz, hogy személyiségünk olyan legyen, amilyen, ezeket az élethelyzeteket meg kell élnünk. Judit így szerette meg a Kékszakállút. Ha fiatal lett volna, és „tiszta lappal” rendelkezett volna, Judit valószínűleg fel sem figyelt volna rá. De az ajtók nyitogatása súlyos fájdalmakat okozhat, elbizonytalanodunk a szerelmünkben, és a végén saját magunkban is. Mi sem leszünk többek, mint Judit, emlékképekké válunk egy újabb ajtó mögött.

         Tudunk-e szeretni feltétel nélkül, a másik embert teljes valójában elfogadva? Bármennyire is kíváncsiak vagyunk, a hetedik ajtót nem nyithatjuk ki.


Írta: Szabó-Kiss Beáta
Kép forrása: http://verpeletamk.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1188900