Ligeti száz metronómja
A
|
közelmúltban tőlem szokatlan, és merőben új
fordulatra szántam el magam: megnéztem az egyik videómegosztó portálon Ligeti
György: Poème Symphonique For 100 Metronomes, azaz Szimfónikus költemény 100 metronómra
c. művét. (Szimfónikus költemény: „Jellegzetes
programzenei műfaj a 19. sz.-ban, zenekarra írt szabad formájú kompozíció, mely
általában irodalmi alkotásból veszi programját”.[1]) Valóban nem
szokványos tőlem, hogy a klasszikus zene harmóniáit kedvelő fülem ellenére a
XX. század eme egyedülálló „darabja”
egyáltalán figyelmem középpontjába került, hiszen a szó szoros értelmében nem
is zenéről beszélünk.
A
szimfónikus költemény feltételezi, hogy legalább egy zenekar jelen legyen,
azonban ebben az esetben, bár karmester és zenészek is belépnek a mű elején, a „hangszerek” maguk a metronómok. A „költemény” pedig ezután „íródik”. A színpadon 100 metronóm
látható, amelyet 10 zenész a karmester intésére elindít, majd, mint akik jól
végezték dolgukat, kisétálnak. A metronómokat különböző sebességre állítják,
percekig ketyegnek, majd szépen lassan, egymást követve, maguktól leállnak.
Első
találkozásom a darabbal az egyetemen történt, amikor felháborodva hirdettem,
hogy ennél borzalmasabb művet életemben nem hallottam, és egyáltalán, miért
fárasztja valaki ezzel az embereket. Most azonban katartikus élményben volt
részem, szinte látomások jelentek meg előttem. Az általam látott feldolgozásban
egy templom padjaira állították a metronómokat. A majdnem 15 perc ketyegés újra
megvilágosította számomra azt az örök törvényt, hogy a művészet a mindenkori
társadalom lelkivilágának lenyomata.
Életem
egy szakasza újra lepergett előttem: metrókocsik, emberek bukkantak fel, ahogy
lehajtott fővel, fülükben a fülhallgatóval sietnek, vagy a telefonjukat
nyomogatják. Lökdösik egymást, mikor belépnek a fülkékbe. Szürkék, egyhangúak,
bár azt gondolják, hogy ruhájuk egyedi, mégis uniformisnak tűnik. Majd elindul
a szerelvény, felgyorsul, újra megáll, az emberek rohannak tovább. Aztán
vonatok kattogását hallottam, láttam a fákat, amelyek elhaladnak mellettem.
Majd a város közepén találtam magam, amint némelyek kéregetnek, ordibálnak,
csecsemők sírnak, mások pedig nevetnek, cigiznek, olvasnak, beszélgetnek, autók
dudálnak. Fejükben nincs muzsika, dallam, csak az óra kattogása, amelynek
minden másodpercét pontosan be kell tartani. Megint mások csak némán merednek
maguk elé. Aztán leszáll az este, többen otthonukba húzódnak, elcsendesednek,
vannak azonban, akik még ekkor is dolgoznak. Némelyek ülve elalszanak a
fáradtságtól, majd minden elhalkul, csend lesz.
Megszületett
hát saját költeményem. Ha jól figyelnek, mindenkinek külön műalkotás játszódhat
le a fejében. Van tehát program, zenekar, karmester és zenészek. Egyszerűen
szimfónikus költemény íródott. Együtt írjuk a zeneszerzővel, aki, bár térben és
időben nincs jelen, mégis magunk között érezhetjük néhány percig.
Írta: Szabó-Kiss Beáta
Kép forrása:
https://www.youtube.com/watch?v=-mUv705xj3U
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése